Csacskasaccka világa

Lehetnél...

Lehetnél barát,
vagy bármi más.
Lehetnél önmagad,
vagy valaki más.

Lehetnél egyforma,
olyan, mint más.
Lehetnél igaz,
mint senki más.

Vagy lehetnél én is,
Te sem lennél más...

Itt a második fejezet, aki erre jár hagyhat maga után nyomot, szívesen veszem :)!


2. Újra a Malfoy-birtokon

Korán sötétedett, a kifli alakú hold már fent ragyogott az égbolton, pedig még alig múlt el délután öt óra. A ködös, borongós angliai ősz, egyre rövidebbre harapta a nappalokat, a napsugarak egyre kevésbé melegítették fel a fagyos földet, és lassan mindent elborított a nedves, nyálkás avar. Az eső egy percre sem állt el, minduntalan permetezte a vidék lankás dombjait…

A magas, fiatal fiú a Malfoy - birtokhoz tartozó sűrű, homályba vesző erdő szélére hoppanált. A varázsló egyszerre csak megállt, alaposan körülkémlelt, majd határozottan lenyomta a fekete kovácsoltvas kapu kilincsét. Öles léptekkel, sietősen haladt végig a kastély felé vezető széles allén. A park diófáinak dús lombkoronája lugasként fedte a vöröses murvával felszórt utat. Az ifjú mágus mielőtt a barokk stílusú, impozáns épület bejáratához ért volna, gondosan megigazította magán sötét utazótalárját, s hosszú ujjaival átfésülte rövidre vágott, ezüstszőke haját. Szürke szemei alatt mély, lilás - fekete karikák árulkodtak arról, hogy hetek óta nem alszik eleget. Sápadt arcán nyomott hagyott a fáradság, és a kimerültség, és alaposan le is fogyott a stresszel és tanulással terhelt Varázsló Akadémiai záróvizsga-időszakban. Ennek ellenére igyekezett makulátlan külsővel megjelenni az anyja előtt, akiről jól tudta, hogy ad az ilyesmire, s nem tűri a legkisebb hanyagságot sem. Nem szerette volna azonnal csúnya összezörrenéssel kezdeni, most, hogy hazajött a szüleihez. Nehéz lesz, hogy újra a kastélyban fog élni. Megszokta már, hogy a saját ura, és hogy senki sem szól bele az életébe. Sejtette, hogy ha a birtokon marad, nem sokáig lesz nyugta az anyjától és a szülei körül nyüzsgő „díszes” társaságtól.

A kúriához érve, a bejáraton függő kígyófejes ajtókopogtató után nyúlt, s várta, hogy beengedjék a családot szolgáló házimanók. Pár másodperccel később a vasalt pántokkal rögzített ajtó kinyílt, és a varázsló egy különös kis lénnyel találta szembe magát, akiről csak ruhájának szoknyaformáját felfedezve lehetett eldönteni, hogy nőnemű. A manó egy ósdi, rozsdás lámpást szorongatott apró kezei között, s nedves, csészealjnyi szemei csodálkozón futottak végig a fiú arcvonásain.
- Az Úrfi! Nahát micsoda meglepetés! Nem is szóltak Millynek, hogy hazatér – rikácsolta a manó éles, magas hangján.
- Szia Milly! – mosolygott Scorpius Malfoy a furcsa szerzetre.
- Scorpius Úrfi! Milly nagyon örül, hogy az Úrfi újra itthon van – sipítozott a manólány.
- Igen, én is örülök. Tudod, New Yorkban nagyon hiányozott a jól megszokott kiszolgálás – bólogatott a fiú.
- Ó, Milly mindent megtesz, hogy az Úrfi jól érezze magát a kastélyban.
- Kösz! A szavadon foglak! - kuncogott jóízűen a mágus, látva a manó izgatott lelkesedését. - Milly, merre van az anyám? – kérdezte Scorpius, beljebb tolva a lépcsőfokon az alaposan megtömött utazóládáját.
- Úrnőm a télikertben üldögél, a virágai között. Odakísérem az Úrfit, ha szeretné… - ajánlkozott Milly készségesen, de Scorpius csak szórakozottan legyintett egyet.
- Nem szükséges, meg találom egyedül is – húzta el a száját a fiú, majd megemelte a nehéz ládát, s belépett a kastély vastag márványoszlopokkal tagolt, tágas aulájába. Kellemes, felemelő érzéssel töltötte el a lelkét, hogy újra ismerős környezetben lehet, a gyermekkora kedves színterén. Újra ott lehet, abban a kastélyban, ahová annyi szép és boldog emlék köti… persze elsősorban inkább az apja, és a nagyszülei voltak azok, akik eszébe jutottak az Államokban is, ha hiányozott az otthon melege, vagy ha csak a családja az eszébe jutott… nem az anyja. Soha nem volt igazi, szeretetteljes viszonya az édesanyjával, még kisfiúként sem. Nem volt óvó babusgatás, és szívet melengető ölelés, amire egy kisgyermeknek feltétlenül szüksége van. Scorpius csak egy rideg, kevély, hataloméhes nőt látott maga előtt, ha az anyjára, Astoria Malfoyra gondolt… mintha még mindig halálfalóként élne, s ami még rosszabb, mintha halálfalóként is szeretne… még a fiát is.

A télikert ablakain szinte észrevétlenül surrantak be a kertben égő fáklyák fényei. Dús levelű, színes növények és pompás szirmok díszítették a kaspókat és az értékes padlóvázákat, s bódító, édeskés virágillat terjengett még a közeli, belső folyosókon is. Astoria a mályvaszínű damaszttal borított ülőgarnitúrán heverészett, s az üvegasztalon álló gyertyák lángjainál, a Szombati Boszorkány legújabb számát olvasgatta. Fel sem nézett Scorpius lépteinek súrlódó zajára, pedig megismerte a senki máséval össze nem téveszthető mozgás ütemét, annyira jellegzetes hanggal koppant a márványlapon a fiú cipője. A szőke varázsló egy pillanatra megtorpant a magasított rézküszöb előtt, meglepte, hogy az anyja mennyire vékony és szikár lett az elmúlt hónapok alatt, amióta nem látták egymást.
- Anyám – szólalt meg nagy nehezen Scorpius, majd fejével biccentett egyet üdvözlésképpen, mikor végül belépett a télikertbe.
- Scorpius! Nem is hallottam, hogy megérkeztél – hazudta unott, fénytelen hanggal a boszorkány, s még csak egy futó pillantásra sem méltatta a gyermekét.
- Hát, mint látod, itthon vagyok. Jól nézel ki, mint mindig. Hogy vagy, Anyám? – kérdezte meg a lehető legérdeklődőbb arckifejezést magára öltve a varázsló, bár igazából nem is nagyon várt választ. Tudta, hogy az anyja sem hatódik meg különösebben attól, hogy hazaköltözött, és csak udvariasság és merő színjáték volt még ez a hűvös, legkevésbé sem szívélyes viszontlátás is kettőjük között. Astoria sohasem tudott mit kezdeni az anyaság felelősségével és azzal a kötelékkel, ami akaratlanul is egymáshoz fűzte őket. Scorpius azt gyanította, hogy csak azért születethetett a világra, mert így örökre magához láncolhatja Astoria az apját, s a Malfoy – család teljes jogú tagjává vállhatott, még a házasságuk elején.
- Ostoba kérdés Fiam! Még mindig az apád felesége vagyok, szerintem ennyi bőven elég, ahhoz, hogy kimerítően válaszoljak a kérdésedre – lapozott gyorsan egyet Astoria a varázslómagazinban.
- Gondolom, ennek hasonlóképpen örül ő is – dörmögte az orra alá Scorpius, és inkább elharapta a mondat folytatását.
- Tessék? – dobta Astoria az újságot az üvegasztalra, s hideg, vetkőztető tekintettel felnézett a magas, karcsú fiúra.
- Semmi, csak… hangosan gondolkoztam. – terelte el a szót Scorpius, s megpróbálta gúnyos mosolyát elfojtani.
- Már azt hittem megint apádat véded az anyáddal szemben – ült fel hirtelen a nő a kanapén, s morcos arccal fürkészte továbbra is Scorpius helyes, kisfiús báját, megőrző vonásait.
- Ugyan, hogyan mernék én ilyet tenni, Anyám. Még rémdenevér rontást küldenél rám –kerekedtek el a fiú szemei, gyermeki ártatlanságságot kölcsönözve az arcának.
- Látom, a modorod semmit sem változott, hiába küldtelek el apád közeléből egészen New Yorkig – állt fel Astoria, majd visszanyúlt a kanapé háttámlájára dobott rózsaszín vállkendőéjért. - Nos, öltözz át a vacsorához. Ha minden igaz, talán ma apád és drága nagyanyád is megtisztelnek téged, azzal, hogy részt vesznek a hazaérkezésed alkalmából rendezett vacsorán. – Azzal Astoria vissza sem nézve kilibbent a télikertből, s a hálószobájába vonult.

A tágas ebédlőt a kristálycsillár tündöklő, erős fénye világította be, s halk, dallamos hegedűszó gondoskodott a meghitt, családias hangulatról. Színes dísztalárba öltözött, jókedvűen mulatozó vendégek, szépen terített asztal, gondosan megválasztott borok, s isteni finom vacsora. Mi kellhet még ennél több? Az asztalfőn, a trónszerű széken a fekete talárba öltözött Draco Malfoy ült, kezében az elmaradhatatlan whiskys pohár, színültig töltve kedvenc aranyszínű nedűjével. A házigazda jobbján Astoria hosszú, sötétzöld, pliszírozott selyemestélyiben, nőiessége egész fegyverarzenálját felhasználva, kedélyesen csevegett a meghívottakkal. Draco bal oldalán Scorpius kapott helyet, aki fiatalságával, helyes, nemes vonású arcával, kisfiúsan csibészes mosolyával mindenkit elbűvölt. Az özvegy Narcissa pedig hűvösen, és visszafogottan viselkedett, mint mindig, kortalan szépségét még most is elismerő pillantások dicsérték. Mindannyian elégedettek lehettek, hiszen az előadás most is jól sikeredett. Az ifjú varázsló hazatérének alkalmából megjelent, prominens és befolyásos vendégek azt kapták, amit akartak, a makulátlanul tökéletes és híresen gazdag Malfoy – családot…

- Na, mesélj Scorpius, milyen volt az élet New – York-ban? Az elmúlt években, szinte nem is volt alkalmunk beszélgetni. Kész férfi lett belőled – lépett a fiúhoz a vacsora után Blaise Zabini, már a kastély szalonjában, aki közismerten szép felesége, Daphne Greengrass társaságában érkezett az ünnepi vacsorára. Mikor Scorpius megszületett Dracóék Zabiniéket kérték meg, hogy legyenek a pici keresztszülei, hiszen Astoria és Daphne édestestvérek voltak, Draco és Blasie pedig még a Roxfortból ismerték egymást.
- Hát, nem is tudom, mit mondjak neked, Blaise. Az biztos, hogy a varázsvilág egészen más Amerikában, mint itt… úgy is mondhatnám, hogy sokkal felszínesebbek az emberek, viszont modernebb eszközöket használnak a mágia egyes ágaiban, és sokkal kevésbé szabályozott a varázslás – magyarázta lelkesen Scorpius keresztapjának, s közben észre sem vette, hogy Draco, majd valamivel később Astoria is csatlakozott hozzájuk, a hátuk mögött magukra hagyva az élénk beszélgetésbe merült, előkelő társaságot.
- Tehát, még mindig a varázsjog érdekel, mint annak idején az apádat? – érdeklődött a sötét hajú, sármos mágus, ahogy átvette Dracótól a felé nyújtott pezsgős poharat.
- Igen. Az Akadémia sem tudott változtatni az elképzeléseimen – válaszolt határozottan a fiú.
- Tudod, Blaise, büszke vagyok a fiamra – szólt bele a diskurzusba Draco. – Amit elhatároz, azt véghez is viszi, és nem hagy beleszólást a dolgaiba – veregette meg Scorpius keskeny vállait az apja.
- Ez igaz! Ebben is olyan, mint Draco. Hiába beszélsz neki, akkor is a saját feje után megy! – mosolygott kényszeredetten Astoria, s közben merően férje acélszürke pillantását kereste.
- Anya, szerintem örököltem valamit tőled is, ha mást nem a csípős nyelvem biztos – vágott vissza Scorpius, mielőtt Draco válaszolhatott volna erre a gyenge kis sértésre. Blaise végignézett a furcsa hármason, s az arcokon tükröződő érzelmeket, és a jól leplezett indulatokat kutatta figyelmesen. Évek hosszú sora óta, gyerekkoruktól kezdve ismerte már Dracót, - akit a legjobb barátjának tartott - és Astoriát, így azonnal érzékelte a közöttük lévő magasfeszültséget. Kínosan érezte magát, amiért túlságosan is belelátott és akaratán kívül belefonódott ebbe a kapcsolatba, s közben különösen Scorpiust sajnálta, akit szülei élő villámhárítóként használnak, ha éppen szükség volt rá. Próbálta békésebb vizekre terelni a beszélgetés fonalát, már csak a fiú érdekében is.
- És van már valami konkrét terved, hogy hol szeretnél dolgozni? – kérdezte zavarodottan Blaise, hogy egy kicsit oldja a hangulatot, de legnagyobb meglepetésére Draco válaszolt a kérdésére.
- Bár még nem hivatalos az ajánlattétel, de… úgy néz ki, hogy Scorpius a Minisztériumban kap munkát, méghozzá a jogi főosztályon – vigyorgott elégedetten Draco. Blaise sötét, nevetős szemei elkerekedtek, Astoria pedig kérdően pislogott egy szem fiára, s a férjére, majd hosszú másodpercekig elképedt arccal meredt maga elé, s közben belsejében fortyogott a visszafoghatatlan düh. Hogyan merészelte Draco a beleegyezése nélkül beprotezsálni Scorpiust a Minisztériumba, ahol csak úgy hemzsegnek Harry Potter talpnyalói? Talán ez is csak egy trükk? Egy aprócska kis fricska, vagy egy előre átgondolt csapda, amibe könnyedén belesétálhat, ha nem elég figyelmes?
- Várj csak Draco… a jogi főosztályon nem a… - ráncolta össze elgondolkodva homlokát Blaise, s állát markolászva felnézett Draco vizes, szürke szemeibe.
- De, igen barátom… pontosan. Régi, kedves - kedvenc sárvérűnk, Mrs. Weasley a diri.
- Ó, igen. Az a kis okostojás, a kócos, lapátfogú Granger! – vihogott fel idegesen Astoria, s remegő kezeivel beletúrt gondosan fésült, göndör, szőke tincseibe.
- Azt hiszem, Scorpius tőle tanulhat a legtöbbet, ha valóban a jogi pálya érdekli. Egyébként Granger nagyon örült neki, hogy új asszisztenst kaphat. Semmi kifogása nem volt a fiam ellen, sőt… egész kedves volt, amikor felkerestem. Jaj, mondtam már, hogy hamarosan mellettem is egy új asszisztens fog dolgozni? Valami fiatal, aranyvérű nő, aki most költözött haza Párizsból. Azt mondják, feltűnő szépség, aki ráadásul okos és rátermett boszorkány is – csípte el Draco, Astoria féltékeny tekintetét, s magában fel – felvihogott, arra gondolva, hogy már megint sikerült borsot törnie felesége orra alá. Astoria sem volt rest, s sietett a tőle megszokott arrogáns és ironizáló válasszal.
- Veszélyes párosítás, nem gondolod? De nem kell félned, egy ilyen… különleges és ügyes nő, nem áll szóba pipogya és semmirekellő alakokkal - mosolygott vissza egy áspiskígyó kedvességével a boszorkány.
- Ó, hát te is szóba áltál velem, pedig egész tehetséges voltál… a fekete mágiában és a gyilkolásban – adta meg a kegyelemdöfést Draco a feleségének. Astoria dühösen kifújt egy kósza fürtöt az arcából, vett egy nagy levegőt, majd inkább úgy döntött csöndben marad.
- Szerintem, jól fogod érezni magad Mrs. Weasley beosztottjaként… - kacsintott egyet az ifjabb Malfoyra, cinkos barátsággal Blaise. – Még az is lehet, hogy bemutatja neked a kis unokahúgát, ha jól viselkedsz… hát, ha olyan dögös, mint az anyja, amilyen Ginny Weasley, akkor…
- Blaise Zabini, ne légy nevetséges! Hogyan jut eszedbe, hogy a fiam akár csak egy pillanatra is ránéz egy… Potter - re. Egyébként ismerik már egymást, az összes Potter és Weasley poronty a Roxfortba járt – sziszegte Astoria, akit láthatóan még a puszta feltételezés is felháborított.
- Ugyan Drága sógornőm, csak egy rossz ízű tréfa volt, semmi több, hiszen ismersz. Már viccelni sem szabad? Mond Draco, hogy a francba sikerült ennek a két hétpróbás, gonosz boszorkánynak behálózni minket? – nézett Blaise sanda mosollyal előbb a barátjára, majd kissé megszeppenve az erkélyajtó világoszöld organza függönyének takarásában álldogáló Daphne irányába, aki épp elmélyülten magyarázott valami láthatóan nagyon vicceset egy öregedő, kövérkés, vörös dísztalárt viselő boszorkánynak, aki a combjait csapkodva, hahotázva nevetett. Astoria közben úgy döntött, hogy ideje kettesben hagyni a férfiakat, s a nővéréhez lépett, mérgesen, összevont szemöldökkel, vissza – visszapillantva Dracóra.
- Hidd el Blaise, én ezen a kérdésen töröm az agyam már… idestova harminc kínzóan hosszú éve, de mindeddig nem találtam meg a választ – mordult fel keserűséggel a hangjában az ezüstszőke mágus, mintegy válaszként, arra, amit Blaise mondott az imént. Draco szavai egy kívülálló számára talán egyszerűen egy szerető férj játékos ugratásnak vagy esetleg szokásos, házastársi zsörtölődésnek tűnt volna, azonban Blaise pontosan tudta, hogy sokkal mélyebb szakadék húzódik Draco és Astoria között, mint amit bárki is sejthetett. Draco sokkal büszkébb volt annál, minthogy egyszer is feltárja Blaise előtt az érzéseit, vagy beszéljen az egyre súlyosbodó problémáikról, de Blaise jól látta a helyzetet… Draco csak magában őrlődött, nem engedett senkit sem közel magához, de hát mindig is ilyen volt, gondolta a sötét hajú mágus.
- Gyere, Draco, keressünk valami kevésbé frekventált helyet, szeretnék veled beszélni négyszemközt! Szigorúan bizalmas, üzleti ügy, Scorpius. Ha nem sértelek meg vele… - szólt Blaise, s sürgetően toporgott a szalon forgatagában.
- Értem Blaise! Lelépek, megnézem a… felhozatalt. Sose lehet tudni! - vigyorgott Scorpius kajánul.
- Örülök, hogy láttalak. Ja, igen, és ha időd engedi, látogass meg minket valamikor a napokban – nyújtotta kezét Blaise Scorpius felé.
- Feltétlenül. Akkor a jövő héten – búcsúzott a szőke fiú, s a következő pillanatban el is tűnt Draco és Blaise szeme elől. A két fekete talárt viselő varázsló észrevétlenül zárta be maga mögött a sötétzöld, ezüstmintás brokátfüggönyökkel eltakart ajtót, mely Draco dolgozószobájába vezetett…

Astoria ezüst, szatén köntösében, halk, zajtalan léptekkel osont vissza a csöndes, félhomályba burkolózott szalonba. Leengedett szőke haja kócosan keretezte keskeny, finom vonású arcát, s a kandallón elhelyezett viaszgyertyák táncoló lángjai visszatükröződtek hideg pillantásában. A bárszekrényhez lépett, s félig töltötte a dohányzóasztalon felejtett ólomkristálypoharat. Körbelögybölte a pohárban az áttetsző mézbort, s hosszasan nézte az üvegen visszacsorduló cseppeket.
- Egy kis esti, magányos iszogatás? – hallotta meg Draco rekedtes, reszelős hangját a háta mögött. A boszorkány lassan megfordult. A férfi most hanyagul meglazított ingnyakkal és felgyúrt ingujjal állt vele szemben, szőke tincsei összeborzolódtak, ahogy levetette sötét talárját. Astoria keze egy pillanatra megállt a levegőben. Annyira vonzónak látta ebben a pillanatban Dracót, annyira tökéletes volt ez az elkapott perc, hogy még lélegezni is elfelejtett, de aztán szemeit lesütve, mégis inkább belekortyolt a poharába kitöltött borba.
- Csak… gondoltam lefekvés előtt, még…
- Érdekes, én is pont ezért vagyok itt! – huppant le a sötétzöld bőrfotelbe a varázsló, s hátradőlve, lábait elegánsan keresztbevetette egymáson. Astoria egy darabig szótlanul állt a dohányzóasztal mellett, csak csendesen figyelte a férfit, majd Dracóhoz lépett. - Akkor jó! Így legalább végre egyiken sem leszünk egyedül – szólt búgó, vontatott tónusban.
Hirtelen jött a jónak tűnő ötlet… Astoria Draco fotelének szélére ült, s ujjait lassan végigsiklatta Draco mellkasán, majd hegyesre reszelt, ezüstszínűre lakozott körmeivel a férfi combját karistolta. Draco meglepetten nézett fel Astoriára, a nő pedig vékony karjait a varázsló nyaka köré fonta, közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta, aztán újra és újra, egyre szenvedélyesebben, egyre forróbban, de a férfi nem viszonozta a közeledést, mereven és összeszorított ajkakkal állta a finom rohamot. Egyetlen, röpke másodperc erejéig, Astoria azt hitte, hogy talán Draco ma éjjel a régi, közös hálójukban alszik…
- Astoria, ne, hagyj! - emelte le gyengéden a nő ölelő karjait a nyakából. – Semmi kedvem hozzá – szólt Draco halkan, mire Astoria csalódottan elhúzódott a férjétől, majd felegyenesedett a kerek karfáról. Ismét csúnyán megalázták, szinte izzott a dühtől és a fájdalomtól, amit Draco visszautasító viselkedése miatt érzett, teste remegett az elfojtott vágytól. Draco közben azon morfondírozott, hogy miért nem képes megkívánni Astoriát, miért nem képes megérinteni, csókolni, szeretni ezt a nőt, hiszen kecses, légies vékonyságával, fénylő szőke hajával igazán kellemes jelenségnek számított. És pontosan ez lehetett a válasz Draco önmagának feltett kérdésére! Astoria csak egy „jelenség „volt Draco számára, egy tünékeny álomkép, ami elillan, amit képtelenség megfogni. Úgy érezte, sohasem fog rájönni, hogy ki is a felesége valójában… Draco egy igazi, hús – vér boszorkányra vágyott, olyan nőre, aki nem hord maszkot saját arca helyett…
- Rendben! Akkor talán beszélgessünk! Blaise előtt nem akartam kiteregetni a családi szennyest, de most, hogy már a vendégek elmentek, talán válaszolhatnál… Mond csak, mégis hogy képzelted, hogy nem szólsz nekem a Scorpiussal kapcsolatos terveidről? Az anyja vagyok! – fortyant fel a boszorkány, s mellei előtt keresztbefont karokkal megállt Draco előtt.
- Azért nem szóltam, mert tudtam, hogy elleneznéd – felelte Draco rá jellemző lusta nyugalommal, amitől Astoria rendszerint azonnal felhúzta magát.
- Hogy ellenzem, az enyhe kifejezés! Pont annak a sárvérűnek kellett… beajánlani a fiunkat? – mordult Dracóra Astoria, majd hozzátette. – Scorpius persze örül neki, hogy a közeledben lehet, és nem igazán érdekli, hogy ki lesz a főnöke. Pontosan olyan ostoba megalkuvó, mint te! Pont annyira nem méltó az aranyvér erejére sem… áh, nem is értem, miért próbállak újra és újra felébreszteni, hogy végre tisztán lásd, hogy mi történik velünk – csapta le a poharat az asztalra, majd az ajtóból még visszaszólt Dracónak.
- Eljöhet még az az idő, mikor felelnie kell, azoknak, akik elárulják őseik vérét. Ezt sose felejts el, Draco Malfoy! Akkor is tudni fogod, hogy hol a helyed? – kérdezte furcsa, különös hangsúllyal Astoria, mielőtt kilibegett volna a szalonból. Draco a boszorkány fenyegető szavaira újra felkapta a fejét, s hosszasan nézett a haragosan távozó nő után. Ahogy magára maradt, még egyszer színültig töltötte a poharat, majd ráérősen szopogatta el a jéggel kevert Láng – Nyelv- whiskyt. Lehunyta elnehezült szemhéját, de hiába, akkor is állandóan ugyanazt a képet látta, tisztán, és félreérthetetlenül… Astoria szavai ott csengtek a fülében, s visszaidézte azt a pillantást, ahogy a boszorkány ránézett miközben kimondta azokat. A jéghideg, világoskék tekintetben örült, lángoló tűz gyúlt, olyan perzselés, amit csak akkor látott a felesége szemeiben, mikor annak idején, Astoria lopva a Sötét Nagyurat figyelte… Draco őszintén remélte, hogy Astoria mondatai, nem azt jelentik, amit ő sejtett az elhangzottak mögött.

Csak az az egy…

Csak egy biztosnak vélt tőmondat,
Csak az az egy, mind közül,
Csak rímek közé bújtatott édes-bús hallgatás,
Csak a csapodár szerencse, mely társadul szegül,
Csak egy villanásnyi remény,
Csak az illanó idő, mely szép arcodra ül,
Csak egy sose múló emlék,
Csak egy mély ránc a szemeid körül,
Csak az alkony szivárványszíne,
Csak egy harmatcsepp, mely felszárad, ha kiderül,
Csak az utolsó gondolat,
Csak mit te hagysz örökül,
Csak az az egy lehetnék neked,
Csak az az egy, mind közül.

1. Házasság romokban

A régi, kakukkos falióra lassan elütötte az éjfélt. A Malfoy – kastélyban síri csend uralkodott, csak az ódivatú gramofon halk, vontatott kattogása szűrődött ki a szalonból. Bent a teremben, egy magas, ezüstszőke férfi üveges, kifejezéstelen tekintettel meredt a kandalló tüzének vöröses lángjaiba. Egyedül volt, mint minden áldott este mostanában. Lassan az ajkaihoz emelte az ólomkristálypoharat, s nagyot kortyolt a méregerős Láng - Nyelv Whiskyből. Arca torz fintorba rándult, ahogy megérezte az ital kesernyés ízét a szájában. Lerakta a poharat a sötét dohányzóasztalra, s nézte, ahogy az aranyló folyadék olajos nyomott hagy az üveg szélén. Hirtelen egy ismerős, egyre erősödőbb zajra lett figyelmes, mely lentről, a földszinti bejárat felől érkezett… Egyenletesen koppantak a tűsarkak az emeletre vezető, széles márványlépcsőn. Megérkezett hát, nem mintha hazavárta volna… Draco Malfoy óvatosan feltápászkodott a sötétzöld bőrfotelből, s remegő kezekkel újra a pohara után nyúlt. Rövid tépelődés után azonban az asztalon várakozó, még felbontatlan whiskys palackot kapta fel, s részeg imbolygással kitámolygott a helyiségből.

Draco durva mozdulattal berúgta a hálószoba tömör tölgyfaajtaját, s egyik lábáról a másikra dülöngélve megállt az ajtónyílásban. A bronzszínű Florentin-keretes tükör előtt álló nő vetett egy lesajnáló pillantást a láthatóan kapatos férfira, majd visszafordult, köpenyének zsebébe rejtette varázspálcáját, s egyetlen szó nélkül vetkőzni kezdett. Fehér selyemkesztyűjét a fésülködő asztalára ejtette, talárját pedig gyűrötten az ágyra dobta. A férfi az alkoholtól kábán, párás pillantással követte a nő mozdulatait, s közben billegve próbálta megtartani az egyensúlyát.
- Hazataláltál… Astoria? Talán elromlott a zsupszkulcs, vagy netán lezárták a… a hopphálózatot? – kérdezte akadozva a mágus a magas, szinte betegesen vékony, szőke hajú nőtől. Astoria igyekezett úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna Dracót, s meglazította hosszú, méregzöld ruháján az ezüstövet. – Kérdeztem valamit Kedvesem! – szólt fenyegetőbben. – Hol a rongyos házimanóban jártál eddig? – dőlt az ajtófélfának a férfi. A boszorkány hirtelen felnézett a vizenyős, szürke szemekbe, arcán meglepődöttség és düh tükröződött, annyira irritálta a férfi szavainak számon kérő hangsúlya, és egyáltalán az a tény, hogy ennyi, kínzóan hosszú idő elteltével férje újra megjelent a hálóban. Draco már évek óta nem aludt egy szobában a feleségével, de ez valahogy csak Astoriát zavarta igazán…
- Jaj, Draco, ne játszd itt nekem a féltékeny férjet! Soha sem érdekelt téged, hogy hol vagyok, mint ahogy engem sem érdekel, a legkevésbé sem, hogy te mit teszel. Ezen a jól bevált szokásunkon ne akarjunk változtatni – fordult újra a tükör felé a nő, s magára erőltetett nyugalommal folytatta a hamisan és feltűnően szertartásos készülődést a lefekvéshez. - És most menj, kérlek, fáradt vagyok! Különben is már megint tök részeg vagy, nem hiszem, hogy ilyen állapotban kellene megbeszélni a házassági problémáinkat.

Astoria komótosan gombolni kezdte a ruháját, majd mit sem törődve az ajtóban tébláboló varázslóval, egyszerűen kisétált a hálóból nyíló fürdőbe, ezzel is jelezve, hogy részéről befejezettnek tekintett ez a kínos és sehova sem vezető beszélgetés.
- Ne, ne, ne… ne siess ennyire Astoria! – csuklott el Draco hangja, ahogy a boszorkány után szólt. - Igazad van! Rég teszek rá, hogy kivel kamatyolsz a hátam mögött, vagy akár a szemem előtt… de tényleg. Nem érdekel – kacagott fel keserűen, s nagyot húzott a whiskys üvegből. – Sőt, akarod tudni az igazat? Tulajdonképpen az első perctől fogva magasról ejtettem rá, hogy házasok vagyunk. Nem is értem miért vettelek el. Hát nem röhejes? – Draco már egészen a szoba közepén állt, megtámaszkodva az egyik koloniál stílusú fotel karfájába.

Astoria fehér, szatén hálóköntösbe burkolózva lépett ki a fürdőből, s idegesen fújtatva hátrált a méretes franciaágyig. Az ágy támláján faragott kígyómotívum futott végig, melyet dúsan megformált növényi ornamentika font körbe. Az ablakpárkányon smaragdzöld viaszgyertyák égtek, lomha, sárgás fényükkel megvilágítva, s kiemelve Astoria arcának sápadtságát és beesettségét.
- Az igazságról beszélsz? Jól van, legyünk csak kegyetlenül őszinték egymáshoz, ha mindenképpen ezt akarod. Azt hiszed, nem tudom, hogy csak azért lettem a feleséged, mert egyszerűen… így alakult? Sosem jelentettem többet neked, mint egy kényszermegoldás… csak egy pótlék – sziszegte az indulattól fortyogva Draco arcába a boszorka, s közben hosszú, selymes tincseit ingerülten hátradobta a hátára.
- Pontosan így van. Még én sem tudtam volna jobban összefoglalni a lényeget – vágta Astoriához maró gúnnyal a szőke varázsló. – Miért jöttél akkor hozzám, ha azt gondoltad, hogy nem szeretlek? – ragadta meg Draco ittas hévvel a nő csontos, szinte áttetsző karját, acélszürke pillantását a nő hideg, jégkék szemeibe fúrva.
- Ó, végre egy kitűnő kérdés! – rántotta ki már zsibbadó végtagját a mágus erős szorításából, majd hosszasan dörzsölgette a fájó pontokat. – Mikor megismertelek a Sötét Nagyúr udvarában, azt hittem lesz belőled valami… hogy te leszel az örököse, hogy te általad él majd tovább az eszme… az aranyvér szentsége és ereje… minden, amiben hittem – sorolta a boszorkány, szemben állva erőteljes cefreszagot árasztó férjével. – Ahogy megláttalak azon a Szilveszteri Estélyen, arra gondoltam, hogy benned minden megvan, ami egy vezetőt naggyá és félelmetessé tehet. A Malfoyok hűvös, kimért és szörnyen vonzó eleganciája és nemes szépsége, és ahogy finoman körüllengi a családot az ősi, arisztokratikus felsőbbrendűség… ki nem akart volna hozzád tartozni? Hmm? A szeretőd lenni, az ágyasod… vagy ami még kifizetődőbbnek látszott, az asszonyod – sétálta körbe lassan Astoria, apró, nőies léptekkel Dracót, miközben pengevékony ajkai szélére gúnyos mosoly ült. – Már hogyne imponált volna nekem, hogy a legreményteljesebb, ifjú halálfaló szeretne az ágyába csábítani, akiről minden aranyvérű lány álmodozott. Akiről mindenki azt hitte, hogy Lord Voldemort hűséges követőjéből, az egész nyamvadt varázsvilág ura lesz – kutatta fürkészően Draco meglehetősen szétesett arcát, várva, hogy a mágus miként reagál a súlyos szavakra. Ha mást nem is, legalább egy érdektelen félmondatot akart hallani, vagy bármilyen érzelmet kifejező kis villanást szeretett volna látni, ami némiképp tisztább képet festhetett a boszorkány sötét és hataloméhes vágyainak jövőjét illetően. Astoria ezt a vonást gyűlölte Dracóban a legjobban, hogy elrejtette mélyen, a lelke legeldugottabb kis csücskében zavaros érzéseit és kusza gondolatait. Soha nem tudhatta igazán, hogy a varázsló valóban veszélyes-e rá és titokban lázasan szövögetett terveire nézve. Az igazat megvallva, bármennyire is nehezére esett bevallania önmaga előtt, sokkal jobban tartott Dracótól és attól, hogy egy „véletlen baleset”, vagy egy ostoba hiba folytán kudarcot vallhatnak az elképzelései, és elfelejtheti az álmait, mint ahogy azt… az emberei előtt mutatta.

Astoria végignyúlt az ezüstvirág mintás ágyneműn, hátul megtámaszkodott a könyökén, s várta, hogy mi lesz vitájuk végkimenetele. Most már határozottan izgatta, mit tudhat meg, amit a saját javára fordíthat…
- Te csak egyre vágytál igazán Astoria. Bella helyére a Sötét Nagyúr trónjának árnyékában… és az ágyában. Nem engem akartál, csak azt, amit velem megszerezhetsz – dörmögte Draco összeakadó nyelvvel, közben visszatámolygott, s ismét a tölgyfaajtó keretének döntötte a hátát.
- Nem tagadom. Semmit sem szerettem volna jobban, mint a nénédet kiköpkövezni a Sötét Nagyúr mellől. Bármit megtettem volna, ha csak egyszer is úgy néz rám, mint ahogy Bellatrixra – vigyorgott gonoszkodón Astoria, majd arckifejezése hirtelen komorrá, sértetté vált, vonásai egyszerre megkeményedtek. – De sajnos be kellett érnem veled. Veled, aki még egy vén, legyengült varázslót sem voltál képes megátkozni – bökött hosszú, vékony ujjaival a férfi felé.
- Dumbledore egyáltalán nem volt ártalmatlan vagy veszélytelen, és veled ellentétben, én nem vagyok gyilkos – válaszolt hadarva Draco.
- Nem hogy gyilkos nem vagy Édesem, de… egy mocskos kis véráruló Weasley is több nálad – nevetett fel egy démonhoz hasonlóan a boszorkány. – Ők legalább hűek ahhoz, akit választottak, kitartottak Potter mellett, akár az életük árán is. De te… te sárkánytrágya… te füled – farkad behúzva hódoltál be a Kis Túlélőnek! – csapott mérges arckifejezéssel a puha párnára. – Az apáddal és az anyáddal együtt… a híres és teljeséggel fedhetetlen Malfoy család. Micsoda szánalmas képmutatás! Merlinre, hogyan lehetettem ennyire vak! És most mi helyzet? Potter és az a… sárvérűekből és félvérekből álló sehonnai banda, egy megveszekedett mugliimádó csőcselék van hatalmon. Helyettünk… halálfalók helyett.
- Soha nem álltam be Potter talpnyalói közé – kiabált Draco dühösen. - Igaz, hogy nem szálltam vele szembe… sőt nem is fogok. Nem azért mert gyáva vagyok… vagy mert félek tőle, hanem mert akkor és ott ezt láttam helyesnek… így döntöttem, mert ez volt az egyetlen járható út, Astoria – mondta a férfi szenvedélyesen gesztikulálva. – Potter megmentette az életemet, cserébe az anyám is segített neki. Ennyi az egész. Szerinted, ha akkor nem állunk Potter mellé, most itt lehetnénk, ilyen körülmények között? Ó, nem! Az Azkabanban rohadnánk mindannyian… ha egyáltalán élnénk – hallgatott el Draco egy pillanatra, majd folytatta. - Az elátkozott halálfaló – birodalomnak vége, érted? Örökre vége! Senki nem hozhatja vissza azokat az éveket, mert ha kihagyna az a fene jó emlékezeted, Voldemort több mint harminc éve halott. És ha már itt tartunk… Drágám, megkérdezhetem, hogy te hol voltál Roxfort ostroma alatt? Nem úgy emlékszem rá, hogy harcoltál volna a Sötét Nagyúr mellett a kastélyban – vágott vissza Draco, miközben megtántorodott, majd nagy nehezen megkapaszkodott a ragyogó rézkilincsben.
- A Sötét Nagyúr megparancsolta, hogy maradjak itt, a Malfoy – birtokon. Megszöktem az idegesítően vassüveges szüleimtől, és apám határozott tiltása ellenére beálltam hozzátok… a Sötét Nagyúr is úgy látta jónak, ha nyugton maradok, amíg nem lehetek a hasznára… Így hát itt vártalak meg titeket – próbálta hárítani férje vádjait a boszorka, miközben hűvös, világos tekintete idegesen járt végig Draco arcán, és magas, vékony alakján. Valahogy kezdte úgy érezni, hogy a varázsló könnyedén átlát rajta, túl jól ismeri őt, s hogy többet tud múltról és jövőről, mint amit elárul a viselkedése és a szavai. És ez most felettébb nem tetszett Astoriának…
- Hát persze… persze. Bizonyára abban reménykedtél, hogy a győzelem hevében megkapod, amit akarsz… Ugye? – húzta fel kérdően a szemöldökét Draco. – Tudod mit, nem is vagyok kíváncsi rá. A mi házasságunk már a kezdetektől… egy színjáték az egész varázslótársadalom előtt… egy politikai tragikomédia. De van egy jó hírem, te vagy benne a primadonna, Astoria… Malfoy – tette hozzá szarkasztikus hangnemben, majd whiskygőzös lehelettel puha kézcsókot hintett a boszorka eres, hófehér kézfejére. Astoria undorodva húzta el a kezét, Draco pedig tüntetően a fekete talárjába törölte csóktól nedves ajkait. - Megyek, lefekszem… ha nem bánod – kortyolt újra bele a még mindig nyirkos kezei között tartott tüzes italba, s nehézkesen, vissza – visszahuppanva, ellökte magát az ajtókerettől.
- Meg kellett volna akadályoznod, a halálfalók bukását, bármi áron, de te csesztél kockáztatni az életedet. Elmenekültél, mint mindig, ha égett a lábad alatt a talaj. Hiába is magyarázod most másképpen – kiabált Astoria feldúltan a hálóból rogyadozó térdekkel kitántorgó varázsló után, aki ekkor már a sötét folyosón botorkált a baloldali szárnyban berendezett hálója felé. – Egy senki vagy, Draco Malfoy… hallod? Egy nagy senki! Egy koszos véráruló vagy, semmi több! – pattant fel a nő az ágy széléről, s az éjjeli szekrény előtt felejtett cipőjét a férje után hajította…

Astoria egyedül maradt az egykor közös hálóban, s dühös kétségbeeséssel túrt bele tincseibe. Nem is tudta azonnal, hogy mit tegyen. Annyira felbőszítette Draco és ez az egész furcsa, értelmetlen kirohanás, hogy akár egy kanál vízben meg tudta volna fojtani a férjét, vagy képes lett volna egyszerűen csak halálos átkot küldeni rá… Talán Draco sejt valamit? Lehet, hogy csak a megfelelő alkalomra, vár hogy kíméletlenül lebuktassa és eltapossa akár egy férget? Vagy mellé állna, s segítené a harcban, ha megkérné? Draco tényleg képes lenne elárulni őt, ha kiderülne, hogy miben mesterkedik? És Scorpius? Vajon megbocsátana – e valaha az anyjának, ha tudná, hogy az álmaiért gyilkolni is képes, vagy beállna hozzá, s együtt, vállvetve érnék el, hogy egy újfajta hatalom szülessen? Nem tudta a válaszokat, s tisztán látta, hogy pillanatnyilag nem is érdemes ezeken a kérdéseken morfondírozni. Az elkövetkező hónapok során, úgy is fény fog derülni mindenre, s megtudhatja ki melyik oldalon áll… ki az igazi ellenség, s ki az, akire számíthat…

Az ablakhoz sétált, kinyitotta a szecessziós stílusú, opálos üvegszárnyakat, s hagyta, hogy a hűs, őszi szél végigsimítson az arcát, s összeborzolja szalmaszínű hajszálait. Nagyokat szippantott az égetett avar illatával keveredő tiszta, vidéki levegőből, úgy érezte, hogy ettől valamelyest megnyugszik zaklatatott lelke. Hideg, világoskék tekintete a lágyívű dombokon elterülő Malfoy – birtok sötétlő fáit pásztázta…
A boszorkány fejében cikáztak a zűrzavaros gondolatok, de megpróbált összeszedett maradni, és a rá váró, nehéz feladatokra koncentrálni. Mélységesen megvetette most Dracót és az egész Malfoy – klánt. Néha úgy érezte azért él benne harag a férfi iránt, mert az soha nem szerette őt, s mert már évekkel ezelőtt elhidegült tőle. A házasságuk romokban volt, bár ha őszinte akart lenni magához, talán soha nem is volt valódi kapcsolat közöttük, hiába éltek le már egymás mellett évtizedeket. Egyikőjük részéről sem az igaz szerelem volt az, ami összehozta őket, csupán érdekek, s kézenfekvőnek tűnő megoldások hosszú sora vezetett idáig. Astoriának ugyanúgy megvoltak a saját kis önző okai, mint ahogy Dracónak is… Szenvedett nap, nap után, mert mindezek ellenére Astoria titokban mohón vágyott a férfira. Draco ölelésére, az erejére, arra az emberre, aki a férje lehetett volna, de legfőképpen arra, hogy végre ő, Astoria az lehessen mellette, aki mindig is akart. A leghatalmasabb vezető a halálfalók élén… nagyobb és erősebb, mint egykor, maga Voldemort. Még mindig remélte, hogy sikerülhet… a kérdés csak az, hogy Dracóval vagy nélküle. Arra gondolt, hogy a varázslók elfelejtették, hogy milyen félelmetes és csodálatos erő lakozik a gyűlölet érzésében, hogy milyen édes a bosszú íze, s hogy milyen sóvárgón lehet kívánni a hatalmat…

Astoria sietősen bezárta az ablakot, s a ruhásszekrényéhez lépett. Lehajolt a legalsó polchoz, és szinte eltűnt a méretes gardróbban. Hosszas keresgélés után egy dísztelen, fekete selyemmel bevont dobozt húzott elő a fehérneműi közül. Leemelte a doboz tetejét, a fényes, sötét anyagon egy ezüstös fémálarc feküdt, melyre groteszk arckifejezést mintáztak a koboldok. Egy halálfaló maszk… ez maradt az egykori dicsőségből, ez az egyetlen emlék, amit Astoria megőrizhetett a Sötét Nagyúr mellett eltöltött időkből. Elővette a talárja zsebébe rejtett pálcáját, melyből egyetlen suhintásra sűrű, hamuszínűen gomolygó köd tört elő… Jeges tekintete a tükörbe révedt, s elégedetten figyelte, ahogy élesen kiugró arccsontját eltakarja a halálfaló maszk…

Halihó! Megérkeztem több év után... és egyelőre csak egy régi történet első részét hoztam, ami váratóan átkerül majd idővel egy másik, saját blogra. Ez egy Harry Potter fanfiction, a címe: Varázslatos ellenségek.
Olvassátok addig is, amíg más nem kerül ide (igérem lesznek itt még érdekességek, ez még csak teszt üzemmód! :) )

Itt a rövidke kis leírás ízelítőként:
Lily Potter, és Scorpius Malfoy varázslatos szerelmének története. Az egykori halálfalót kegyetlenül meggyilkolják. A Minisztérium két zöldfülű munkatársát bízza meg az eset felgöngyölítésével.: az ifjú varázsjogtudóst, Scorpius Malfoyt és a szépséges, kezdő aurort, Lily Pottert. Mi köze van a gyilkossághoz Astoria Malfoynak? Hol vannak az Élet Cseppjei? Ki az a titokzatos idegen, aki váratlanul felbukkan Draco múltjából és miért segíti a szerelmeseket? Ha kíváncsi vagy a válaszokra, akkor kövesd végig az eseményeket.