Lehetnél...



Lehetnél...

Lehetnél barát,
vagy bármi más.
Lehetnél önmagad,
vagy valaki más.

Lehetnél egyforma,
olyan, mint más.
Lehetnél igaz,
mint senki más.

Vagy lehetnél én is,
Te sem lennél más...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Réges-rég



Réges-rég

Réges-rég feladott álmokat kergetek,
A tömegben feledett arcokat keresek.
Elnémult hangokat hallgatok,
S úttalan utakat koptatok.

Meg nem élt szerelmek emléket siratom,
Jéggé fagyott lelkem könnyeit hullajtom.
Vak szemek pillantását viszonzom,
egy őrült gondolatait mormolom.

Pocsolya vízével oltom égő szomjamat,
Egy idegennek adom utolsó csókomat.
Elhagyott ház helyén építem váramat,
s várom a jövőt, azt ami megmaradt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Utazás



A város legnépszerűbb, eklektikusan elegáns rock clubjában a szokásos szombat esti őrület uralkodott. A parketten dübörgő zenére őrjöngő tömeg, a pultnál hosszasan kígyózó sorok. A magas, rozsdamentes fémből készült söntés mögött rohangáló bögyös felszolgáló már láthatóan kikészült a hajszában, és olyan ingerült arcot vágott, mint aki a következő korsó sört egyenesen a kedves vendég arcába készül önteni.
Fent, a galérián tágas fabokszok sorakoztak egymás után, és kellemes, opálos félhomály gondoskodott a meghitt hangulatról.
– A következő körre az én vendégeim vagytok – próbálta túlkiabálni az őrült hangzavart a fiatal, sötét hajú nő a legutolsó asztalnál. Óvatosan kiaraszolt a barátnője mellől, és határozott léptekkel elindult lefelé a széles lépcsőn. Ahogy leért, módszeresen végignézett az alsó szinten. A tánctér szürkés-kék kövezetén visszatükröződtek a plafonon és a fehérre meszelt falakon villódzó-vakító fények. A szám, ami a hangszórókból üvöltött, a kamaszkorára emlékeztette: egy ma már klasszikusnak számító, kilencvenes évekbeli nóta. Az énekes hangja nyers volt, fájdalommal teli és éles, akár a kés pengéje. Mindig tökéletes választás, ha a zenefelelős igazán hangulatba szeretné hozni a még nem túl lelkes közönséget. Sophia nagyon is kedvelte ezt helyet, és egy pillanatig sem bánta, hogy itt töltik a mai estét. Amúgy is szörnyen húzós hét állt a háta mögött, ráfért, hogy egy kicsit kieressze a fáradt gőzt, és végre igazán elengedje magát.
A pult, ami felé igyekezett, a terem másik végében állt. Fürgén átszlalomozott a táncolók között, közben félkézzel a táskájában kutatott a pénztárcája után. Megkönnyebbülten fellélegzett, szerencsére ennél a bárnál nem várakoztak olyan sokan. Alig pár lépés választotta el a céltól, amikor észrevett egy ismerős, rég nem látott alakot az egyik bárszéken üldögélve. A férfi jellegzetes, széles mosollyal az arcán, elmélyülten magyarázott valamit a körülötte álldogáló, néhány fős társaságnak. Sophia először el sem hitte, hogy valóban Őt látja, de a második pillantás már minden kétséget kizáróan meggyőzte. Ő az a fiú a múltból, aki egyszer csak betoppant a semmiből, és amikor elment, mindent magával vitt…
Sophia hosszú másodpercekig kővé dermedve bámulta a jóképű, fekete szemű férfit, majd még mielőtt az felfedezhette volna, sarkon fordult és a lehető legrövidebb úton kimenekült a pubból. Odakint hemzsegtek a fuvarra vadászó taxisok, úgyhogy azonnal be is csusszant a club bejáratához legközelebb parkoló autó anyósülésére. Gyorsan elhadarta a sofőrnek a címet, majd amíg hazaféle tartottak, szótlanul, s szórakozottan figyelte az ezer fénnyel égő nagyváros pezsgő-nyüzsgő látványát.
Hazaérve csak méregdrága magas sarkú cipőjét rúgta le a lábáról, és úgy, ahogy volt, ruhástól végigheveredett az impozáns, kovácsoltvas keretes franciaágyon. Remélte, hogy hamarosan mély, pihentető álomba merül majd, de a fejében kattogó gondolatok és furán tiszta emlékek nem hagyták, hogy elaludjon. Hajnali kettő felé járhatott az idő, amikor Sophia úgy döntött, nem nyűglődik tovább, hiszen már órák óta csak zaklatottan, kétségbeesetten forgolódott a levendulaszínű ágytakarón. Sietősen feltápászkodott, egy kis frissítő hidegvízzel megpaskolta az arcát, majd magához vette az éjjeliszekrényről a slusszkulcsot, végül hangos dörrenéssel becsapta maga mögött lakásának ajtaját.

Még javában koromsötét volt az ég, amikor Sophia megérkezett abba a poros kisvárosba, ahol gyermekkorában nevelkedett. Első útja régi, kedvenc kocsmájához vezetett, ahol annak idején elkezdődtek a máig megismételhetetlen házibulik, s ahová beültek a koncertek előtt. Naivan arra gondolt, hogy vasárnap hajnal lévén még nyitva találja a lebujt, bár tartott tőle, hogy esetleg összefut egy-két rég nem látott ismerőssel. Legnagyobb döbbenetére az emblematikus késdobáló helyén most egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerbolt üzemelt. Az egyetlen ember közel s távol a környéken csak a tulajdonos volt, akitől Sophia hirtelen felindulásból beszerzett egy doboz Marlborót, pedig már az érettségi bankett óta nem gyújtott rá.
Miközben az öngyújtóval ügyetlenkedett, alaposan szétnézett az ismerős téren. A környező panelházak, és az előttük elterülő, szeméttel borított parksáv lehangolóan üresnek és kihaltnak látszott, mintha valami atomtámadás helyszínére tért volna vissza. Sophia fejében megfordult, hogy vajon mindig ilyen kietlen, émelyítően fémszagú volt itt minden, és csak a tovatűnt idő szépítették meg az emlékeit? Mégis vajon ki, milyen tükörkép fog válaszolni rá, hogy mit is keres itt most tizenöt év elteltével?

Sophia az egész városképet uraló, nagyrészt már az enyészetnek szánt gyártelep mellett ballagott. A fent gomolygó felhők vékony takaróvá sűrűsödtek a halványan kékülő égbolton, s cseperegni kezdett az eső. Enélkül is csípős volt a kora őszi hajnal, úgyhogy fázósan húzta össze magán a lenge bőrkabátot.
– Remek, már csak ez hiányzott – morogta kedvetlenül, s amennyire csak lehetett, megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb nosztalgiautazása következő állomására, egy ütött-kopott, összetákolt játszótérre érjen. Nem merte megvallani még önmagának sem, de a lelke mélyén már nagyon régen szeretett volna túlesni ezen a fájdalmas találkozáson a múltjával, és összeszedegetni a széthullott emlékcserepeket.
A játszótér is ugyanolyan rémisztően néptelen volt ezen a korai órán, mint maga az egész átokverte város. Sophia finoman belepréselte magát az egyik gyermekhintába, és szorosan lehunyt szemekkel próbálta felidézni azt az éjjelt, amikor először járt ezen a helyen…

Sophia alig múlt tizennyolc éves, és életében először bizton állíthatta, hogy észvesztően szerelmes. A fiú, akit egy igencsak elhajlottra sikeredett buliban ismert meg, most nem messze ült tőle a játszótér oldalában egy padon, miközben ő jókedvűen hintázott. A művelődési házból hangos zene szűrődött ki, jöttek-mentek az épület előtt a szakadt farmert és bakancsot viselő fiatalok, de a lány úgy érezte, ez a közeli játszótér – felette a már giccsesen szép csillagos égbolttal – ebben a pillanatban a béke és a boldogság szigete.
– Tudod, hogy ugyanolyan a szemed, mint az enyém? – kérdezte a srác tőle egy féloldalas mosoly kíséretében. – Mintha önmagamba látnék, amikor belenézek.
– Tudod, hogy a szemed tetszik legjobban benned? – válaszolt vigyorogva Sophia. A lábával lefékezte a hintát, majd könnyedén lehuppant a lócára a használtan vásárolt gitárját pengető fiú mellé. A vadóc és kiszámíthatatlan Jeremy pár hét alatt teljesen felkavarta, összezúzta nyugalmas kis rózsaszín világát, és már közel sem volt olyan magabiztos és sebezhetetlen, mint azelőtt.
– Félek – fordult Ő hirtelen Sophia felé, s élénk, fekete szemeiben valami furcsa, szomorú csillogás tükröződött.
– Mitől félsz? – hökkent meg a lány, és értetlen arckifejezéssel pislogott a srácra. Jeremy nem felelt, csak Sophia ölébe hajtotta a fejét.
– A magunkfajta fél, nem? – bökte ki végül, majd újra csöndbe burkolózott.
– Én nem félek a jövőtől – mondta halkan Sophia. – Ha erre gondoltál…
– Talán a jövőre is, igen – helyeselt végül Jeremy, aztán hosszú percekre újra elhallgatott, s csak nagy sokára szólalt meg újra. – Én úgyis rocksztár leszek – jelentette ki határozottan.
– Én pedig filmrendező – felelt erre halálos komolysággal Sophia, majd felállt, s a kezénél fogva magával húzta Jeremyt is. A fiú úgy ölelte meg, hogy azt hitte, a csontjai is összetörnek, s ajkai úgy keresték az övét, mintha attól tartana, csókok nélkül szomjan hal.  
– Ki mered mondani, hogy szeretsz? – suttogta alig hallhatóan Sophia fülébe, miközben hátrasimította a selymes, ébenszínű tincseket. A lány habozott egy pillanatig mielőtt hangosan kimondta volna azt a titokzatos, bűvös szót, hisz még soha senkit nem szeretett így, ennyire odaadóan, feltételek és elvárások nélkül, mint a különcségében is vonzó Jeremyt… és már senkit nem is fog, ebben biztos volt.

Sophiát mobiltelefonja csörgése-rezgése térítette magához, amit ijedten kapott elő a táskájából. Sheila kereste, az egyik legjobb és legrégebbi barátnője. Biztos teljesen őrültnek és – jogosan – javíthatatlanul gyermetegnek tartaná, ha elárulná neki, hogy hol van most ebben a percben.
– Hol a fenében jársz, Te Elvarázsolt Hercegnő? – érdeklődött azonnal az ingerült hang a készülék másik oldalán. – Hová tűntél tegnap este? Elfelejtetted, hogy ma van a nagy nap? Mit mondjak a menyasszonyi ruhakölcsönzőben, ha pont a boldog ara késik el a ruhapróbáról?
– Ott leszek, Sheila – igyekezett Sophia megnyugtatni a nőt. – Az üzlet előtt találkozunk két óra múlva, ahogy megbeszéltük.
– Azért alkalomadtán elmesélhetnéd, mi történt tegnap este. Vagy tudod mit? Az lesz a legjobb, ha megírod a legújabb könyvedben – ajánlotta nevetve Sheila, majd rövid búcsú után
lerakták a mobilt.  

Sophia még egy utolsó pillantást vetett a hintára, aztán elindult a város egyetlen áruházának parkolójában hagyott autója felé. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS