A város legnépszerűbb, eklektikusan elegáns
rock clubjában a szokásos szombat esti őrület uralkodott. A parketten dübörgő
zenére őrjöngő tömeg, a pultnál hosszasan kígyózó sorok. A magas, rozsdamentes fémből
készült söntés mögött rohangáló bögyös felszolgáló már láthatóan kikészült a
hajszában, és olyan ingerült arcot vágott, mint aki a következő korsó sört egyenesen
a kedves vendég arcába készül önteni.
Fent, a galérián tágas fabokszok
sorakoztak egymás után, és kellemes, opálos félhomály gondoskodott a meghitt
hangulatról.
– A következő körre az én vendégeim
vagytok – próbálta túlkiabálni az őrült hangzavart a fiatal, sötét hajú nő a
legutolsó asztalnál. Óvatosan kiaraszolt a barátnője mellől, és határozott
léptekkel elindult lefelé a széles lépcsőn. Ahogy leért, módszeresen
végignézett az alsó szinten. A tánctér szürkés-kék kövezetén visszatükröződtek
a plafonon és a fehérre meszelt falakon villódzó-vakító fények. A szám, ami a
hangszórókból üvöltött, a kamaszkorára emlékeztette: egy ma már klasszikusnak
számító, kilencvenes évekbeli nóta. Az énekes hangja nyers volt, fájdalommal
teli és éles, akár a kés pengéje. Mindig tökéletes választás, ha a zenefelelős
igazán hangulatba szeretné hozni a még nem túl lelkes közönséget. Sophia nagyon
is kedvelte ezt helyet, és egy pillanatig sem bánta, hogy itt töltik a mai
estét. Amúgy is szörnyen húzós hét állt a háta mögött, ráfért, hogy egy kicsit
kieressze a fáradt gőzt, és végre igazán elengedje magát.
A pult, ami felé igyekezett, a terem
másik végében állt. Fürgén átszlalomozott a táncolók között, közben félkézzel a
táskájában kutatott a pénztárcája után. Megkönnyebbülten fellélegzett,
szerencsére ennél a bárnál nem várakoztak olyan sokan. Alig pár lépés
választotta el a céltól, amikor észrevett egy ismerős, rég nem látott alakot az
egyik bárszéken üldögélve. A férfi jellegzetes, széles mosollyal az arcán,
elmélyülten magyarázott valamit a körülötte álldogáló, néhány fős társaságnak. Sophia
először el sem hitte, hogy valóban Őt látja, de a második pillantás már minden
kétséget kizáróan meggyőzte. Ő az a fiú a múltból, aki egyszer csak betoppant a
semmiből, és amikor elment, mindent magával vitt…
Sophia hosszú másodpercekig kővé
dermedve bámulta a jóképű, fekete szemű férfit, majd még mielőtt az felfedezhette
volna, sarkon fordult és a lehető legrövidebb úton kimenekült a pubból. Odakint
hemzsegtek a fuvarra vadászó taxisok, úgyhogy azonnal be is csusszant a club
bejáratához legközelebb parkoló autó anyósülésére. Gyorsan elhadarta a sofőrnek
a címet, majd amíg hazaféle tartottak, szótlanul, s szórakozottan figyelte az ezer
fénnyel égő nagyváros pezsgő-nyüzsgő látványát.
Hazaérve csak méregdrága magas sarkú
cipőjét rúgta le a lábáról, és úgy, ahogy volt, ruhástól végigheveredett az
impozáns, kovácsoltvas keretes franciaágyon. Remélte, hogy hamarosan mély,
pihentető álomba merül majd, de a fejében kattogó gondolatok és furán tiszta
emlékek nem hagyták, hogy elaludjon. Hajnali kettő felé járhatott az idő,
amikor Sophia úgy döntött, nem nyűglődik tovább, hiszen már órák óta csak
zaklatottan, kétségbeesetten forgolódott a levendulaszínű ágytakarón. Sietősen
feltápászkodott, egy kis frissítő hidegvízzel megpaskolta az arcát, majd
magához vette az éjjeliszekrényről a slusszkulcsot, végül hangos dörrenéssel becsapta
maga mögött lakásának ajtaját.
Még javában koromsötét volt az ég,
amikor Sophia megérkezett abba a poros kisvárosba, ahol gyermekkorában
nevelkedett. Első útja régi, kedvenc kocsmájához vezetett, ahol annak idején
elkezdődtek a máig megismételhetetlen házibulik, s ahová beültek a koncertek
előtt. Naivan arra gondolt, hogy vasárnap hajnal lévén még nyitva találja a
lebujt, bár tartott tőle, hogy esetleg összefut egy-két rég nem látott
ismerőssel. Legnagyobb döbbenetére az emblematikus késdobáló helyén most egy
éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerbolt üzemelt. Az egyetlen ember közel s
távol a környéken csak a tulajdonos volt, akitől Sophia hirtelen felindulásból
beszerzett egy doboz Marlborót, pedig már az érettségi bankett óta nem gyújtott
rá.
Miközben az öngyújtóval ügyetlenkedett,
alaposan szétnézett az ismerős téren. A környező panelházak, és az előttük
elterülő, szeméttel borított parksáv lehangolóan üresnek és kihaltnak látszott,
mintha valami atomtámadás helyszínére tért volna vissza. Sophia fejében
megfordult, hogy vajon mindig ilyen kietlen, émelyítően fémszagú volt itt
minden, és csak a tovatűnt idő szépítették meg az emlékeit? Mégis vajon ki,
milyen tükörkép fog válaszolni rá, hogy mit is keres itt most tizenöt év
elteltével?
Sophia az egész városképet uraló,
nagyrészt már az enyészetnek szánt gyártelep mellett ballagott. A fent gomolygó
felhők vékony takaróvá sűrűsödtek a halványan kékülő égbolton, s cseperegni
kezdett az eső. Enélkül is csípős volt a kora őszi hajnal, úgyhogy fázósan húzta
össze magán a lenge bőrkabátot.
– Remek, már csak ez hiányzott – morogta
kedvetlenül, s amennyire csak lehetett, megszaporázta lépteit, hogy minél
hamarabb nosztalgiautazása következő állomására, egy ütött-kopott, összetákolt játszótérre
érjen. Nem merte megvallani még önmagának sem, de a lelke mélyén már nagyon
régen szeretett volna túlesni ezen a fájdalmas találkozáson a múltjával, és
összeszedegetni a széthullott emlékcserepeket.
A játszótér is ugyanolyan rémisztően
néptelen volt ezen a korai órán, mint maga az egész átokverte város. Sophia finoman
belepréselte magát az egyik gyermekhintába, és szorosan lehunyt szemekkel
próbálta felidézni azt az éjjelt, amikor először járt ezen a helyen…
Sophia alig múlt tizennyolc éves, és
életében először bizton állíthatta, hogy észvesztően szerelmes. A fiú, akit egy
igencsak elhajlottra sikeredett buliban ismert meg, most nem messze ült tőle a
játszótér oldalában egy padon, miközben ő jókedvűen hintázott. A művelődési
házból hangos zene szűrődött ki, jöttek-mentek az épület előtt a szakadt
farmert és bakancsot viselő fiatalok, de a lány úgy érezte, ez a közeli
játszótér – felette a már giccsesen szép csillagos égbolttal – ebben a
pillanatban a béke és a boldogság szigete.
– Tudod, hogy ugyanolyan a szemed, mint
az enyém? – kérdezte a srác tőle egy féloldalas mosoly kíséretében. – Mintha
önmagamba látnék, amikor belenézek.
– Tudod, hogy a szemed tetszik legjobban
benned? – válaszolt vigyorogva Sophia. A lábával lefékezte a hintát, majd
könnyedén lehuppant a lócára a használtan vásárolt gitárját pengető fiú mellé.
A vadóc és kiszámíthatatlan Jeremy pár hét alatt teljesen felkavarta,
összezúzta nyugalmas kis rózsaszín világát, és már közel sem volt olyan
magabiztos és sebezhetetlen, mint azelőtt.
– Félek – fordult Ő hirtelen Sophia
felé, s élénk, fekete szemeiben valami furcsa, szomorú csillogás tükröződött.
– Mitől félsz? – hökkent meg a lány, és
értetlen arckifejezéssel pislogott a srácra. Jeremy nem felelt, csak Sophia
ölébe hajtotta a fejét.
– A magunkfajta fél, nem? – bökte ki
végül, majd újra csöndbe burkolózott.
– Én nem félek a jövőtől – mondta halkan
Sophia. – Ha erre gondoltál…
– Talán a jövőre is, igen – helyeselt
végül Jeremy, aztán hosszú percekre újra elhallgatott, s csak nagy sokára
szólalt meg újra. – Én úgyis rocksztár leszek – jelentette ki határozottan.
– Én pedig filmrendező – felelt erre
halálos komolysággal Sophia, majd felállt, s a kezénél fogva magával húzta
Jeremyt is. A fiú úgy ölelte meg, hogy azt hitte, a csontjai is összetörnek, s
ajkai úgy keresték az övét, mintha attól tartana, csókok nélkül szomjan hal.
– Ki mered mondani, hogy szeretsz? – suttogta
alig hallhatóan Sophia fülébe, miközben hátrasimította a selymes, ébenszínű
tincseket. A lány habozott egy pillanatig mielőtt hangosan kimondta volna azt a
titokzatos, bűvös szót, hisz még soha senkit nem szeretett így, ennyire odaadóan,
feltételek és elvárások nélkül, mint a különcségében is vonzó Jeremyt… és már
senkit nem is fog, ebben biztos volt.
Sophiát mobiltelefonja csörgése-rezgése
térítette magához, amit ijedten kapott elő a táskájából. Sheila kereste, az
egyik legjobb és legrégebbi barátnője. Biztos teljesen őrültnek és – jogosan –
javíthatatlanul gyermetegnek tartaná, ha elárulná neki, hogy hol van most ebben
a percben.
– Hol a fenében jársz, Te Elvarázsolt
Hercegnő? – érdeklődött azonnal az ingerült hang a készülék másik oldalán. –
Hová tűntél tegnap este? Elfelejtetted, hogy ma van a nagy nap? Mit mondjak a
menyasszonyi ruhakölcsönzőben, ha pont a boldog ara késik el a ruhapróbáról?
– Ott leszek, Sheila – igyekezett Sophia
megnyugtatni a nőt. – Az üzlet előtt találkozunk két óra múlva, ahogy
megbeszéltük.
– Azért alkalomadtán elmesélhetnéd, mi
történt tegnap este. Vagy tudod mit? Az lesz a legjobb, ha megírod a legújabb
könyvedben – ajánlotta nevetve Sheila, majd rövid búcsú után
lerakták a mobilt.
Sophia még egy utolsó pillantást vetett
a hintára, aztán elindult a város egyetlen áruházának parkolójában hagyott
autója felé.